146.A szakmai önérzetről
2004.07.24. 00:20
Abban a mértékben, ahogyan az emberek szolgai alázattal feladták egyéni önérzetüket, megnövekedett szakmai önérzetük. Koromban az emberek nagy többsége mukkanás nélkül tűrte el, hogy az Állam, a Hivatal, az Intézmény rendszeresen megfossza őket egyéniségük Istentől elrendelt előjogaitól. Eltűrték, hogy egy civilizáció lélektelen, komisz és merev rendtartása megparancsolja nekik, hogyan lakjanak, öltözködjenek, szórakozzanak és élvezzenek, igen, még azt is előírták e korban számukra, hogyan és mikor lépdeljenek az utcán? Eltűrték, hogy parancsszóra gondolkozzanak és beszéljenek. Eltűrték, hogy egy mesterségesen felduzzadt hatalmi érdekkör, melyet Pártnak, Hivatalnak vagy Elvnek neveztek, beavatkozzék magánéletük minden vonatkozásába, nyesse és alakítsa jellemüket és gondolkozásukat. Mindezt szó nélkül, ellentmondás nélkül tűrték el. Az egyént mindenki idomíthatta; némán engedelmeskedett. De ugyanez a szelídített, idomított, egyénisége minden emberi előjogától megfosztott ember hörögni kezdett, ha valaki bírálni merte a szakmát, melyhez tartozott. A rézművesről nyugodtan mondhattál bármilyen véleményt, tunyán és pislogó türelemmel viselte el; de ha a Rézművesek Szakmájáról mertél beszélni, rögtön kiabálni és tiltakozni kezdettek, mind, a világ összes rézművesei. Hasonló volt a helyzet a hivatalnokokkal, írókkal, orvosokkal. Egy fogorvos némán eltűrte, hogy négyszemközt ostobának nevezzed, de azonnal fellebbezett a Fogorvosok Világegyesületéhez, ha valaki nyilvánosan bizonyítani merte, hogy a fogorvosok nem a legtökéletesebb, feddhetetlen emberek a földön. Az egyén mindent zsebretett, a szakma fogát vicsorította. Ezt is megéltem.
|