Epiktétosz ajánlja, hogy lehetőleg egyáltalán ne járjunk színházba. De ha már elmegyünk, viselkedjünk szerényen és csendesen. A színházban ugyanis gyermekek ülnek. Gyermekek, sőt csecsemők. Felmegy a vasfüggöny, megvillan a fényszóró a vörös bársonyon, s a nézőtéren abban a pillanatban ezer tátottszájú csecsemő ül, akik várják a csodát. Ezek a csecsemők néhány perccel elébb, magánéletükben komoly orvosok, értelmes ügyvédek, szorgalmas és művelt tanárok, felelős gondolkodású, megfontolt felnőttek voltak. De a pillanatban, mikor beültek egy színház nézőterére, s felvillan a függöny piros bársonyán a fényszóró tüze, ez a színházi tömeg már csak egy gigantikus gyermekszoba apró, tátottszájú népségének tekinthető. Ezer csecsemő várja a cuclit. S ha megkapják a cuclit lehet édes vagy keserű, mindegy -, boldogan és önfeledten, csendesen ülnek. De ha öt percig nem kapnak cuclit, mocorogni kezdenek, köhögnek, ásítanak, nyűgösködnek, nemritkán gőgicsélve tiltakoznak. Mi ez a cucli? A feszültség. Ezért tehát ne légy túlságosan büszke a színházban, ha tetszik neked valami. Mondd ezt: "Jó gyerek voltam, cuclit kaptam."