Valahányszor igazságtalansággal vagy kegyetlenséggel találkozunk az életben - egy gyermeket kínoznak, állatot bántalmaznak, egy embert megaláznak, vagy nem adják meg neki azt, ami isteni és emberi jog szerint megilleti -, mindig újra és újra megkísért a kérdés, jogod és kötelességed-e beavatkozni, közbeszólani, idegen sorsok perpatvarában a fogadatlan prókátor hálátlan szerepét vállalni? Vagy menj odább, rossz lelkiismerettel, de sértetlenül?
Tudjad, hogy idegenek és a világ dolgaiba csak addig van jogod beavatkozni, amíg te, személyesen, idegen emberek vagy hatóságok közbejötte nélkül, csakugyan segíteni is tudsz ott, ahol méltatlanságot, igazságtalanságot vagy kegyetlenséget tapasztalsz. Mert aki, jogos felháborodással, áthárítja ilyenkor a segítséget másokra, "felhívja" a hatóság vagy az emberbarátok figyelmét arra, amit látott, már "ügyet" csinál az emberi nyomorúságból, már szerepet vállal a szenvedés és a segítség között, már megcsalja önmagát és a világot. Maradj egyedül az emberi szenvedéssel, s iparkodj a magad ereje szerint segíteni. Ha letörölheted egy gyermek arcáról a könnyeket, ha megkönnyítheted egy beteg ló sorsát, ha pénzt adhatsz, ami a tiéd, vagy ruhadarabokat adhatsz a rongyosnak, vagy tanáccsal és cselekedettel segíthetsz valamiben, személyesen - akkor, csak akkor jogod van, beavatkozni. De mindenki gyanús, aki ilyen helyzetekben felhívja telefonon a rendőrséget, vagy levelet ír a lapoknak, vagy gyűjtést rendez a bajbajutottak számára, egyszóval szerepfélét csinál a mások nyomorúságából a maga számára. A te fájdalmad és nyomorúságod is személyes, segíteni is csak személyesen lehet. Minden más hiúság.